Sabino Chialá megfigyelési módszere a következő: elmélkedése során mindent belülről és alulról, vagyis a földről szemlél, amely a lakhelyünk. Így tekint a mai emberre és kortárs kultúránk keresztény szempontból nehezen értelmezhető jelenségeire is.

Sabino Chialá boséi szerzetes, bibliakutató, a keleti kereszténység és az iszlám közötti kapcsolatokon kívül elsősorban Ninivei Izsákkal és a szír irodalommal foglalkozott.

A jelenlegi nehéz helyzetben nem arra van szükség, hogy elinduljunk visszafelé – az új nemzedékeket netán még kárhoztatva is azért, mert elfogadták, amit folyton prédikáltunk nekik –, ellenkezőleg, inkább előre kell mennünk, végig kell járnunk az utat, és meg kell várni, amíg a termés beérik. Az előttünk álló feladat tehát, hogy ezt a „vívmányt” teljesebbé tegyük egyrészt annak megértésével, hogy az identitás nemcsak az adott személy cselekedeteinek és döntéseinek eredménye, hanem túlmutat az egyén terén és idején, ezért még ő sem rendelkezhet fölötte korlátlanul; másrészt annak elfogadásával, hogy saját énünkön túl nem a semmi, hanem egy másik lény van; hogy énünk szélső határai más szubjektumokkal érintkeznek; hogy minden határ kétarcú; azé a lényé, amelyik ott ér véget, és azé amelyik ott kezdődik. Annak határozott állításáról van tehát szó, hogy saját identitásunk megteremtéséhez, önmagunk felépítéséhez, saját arcunk megtaláláshoz elengedhetetlenül szükségünk van a másikra; hogy a másik személyiségem integráns része, s hogy nélküle én sem létezem. Az egyediségem, az érzelmem, az énem tőlem elidegeníthetetlen, de a másik nélkül „elképzelhetetlen” érték. A létezés a másikkal való kapcsolatot és osztozást jelenti. Újra birtokba kell vennünk ezt a dimenziót, anélkül azonban hogy visszatérnénk a válság előtti korszakba – még ha lenne is rá mód. Tovább kell dolgoznunk ezen a szlogenen, hogy a szavak mélységet, árnyaltabb és az igazsághoz közelebb álló jelentést nyerhessenek