Mit tudtak a keresztények a zsoltárokról egészen a legutóbbi időkig, hacsak azt nem, hogy a papi breviárium és a szerzetesi zsolozsma elsősorban ezeket tartalmazza?

A nép alig találkozott velük, eltekintve a vesperás énekeitől és a misén elhangzó néhány verstől. Még akik emlékeznek is rá, hogy hallották a De Profundist, gyakran ők sem tudják, hogy zsoltárról van szó. Miután napjainkban – a legutóbbi zsinat hívása nyomán – élő nyelveken szólalnak meg a zsoltárok, mindenekelőtt azokban ébred vágy elmélyülni jelentésükben, akiknek mindennapi imádságul szolgálnak.

A zsoltárok iránti érdeklődés azonban ennél jóval általánosabb. Talán sokkal inkább, mint valaha, szükséges és kívánatos valamiféle beavatás. Nyilván szükség lesz külső segítségre, hiszen sem a szövegolvasás hagyománya, sem az imádság hagyománya nem olyasmi, amit magunktól kitalálhatunk. Aki rejtett dolgok vonzásába kerül, abban megszületik a vágy a beavatásra.

Paul Beauchamp (1924-2001) jezsuita szerzetes, biblikus teológus és egzegéta, a II. Vatikáni Zsinat utáni francia teológia egyik legmeghatározóbb, legeredetibb alakja. Hatalmas műveltségű tudós, aki mindig a saját útját járta, soha nem tartozott sem iskolákhoz, sem irányzatokhoz. Írásait egyszerre jellemzi a tudományos alaposság és a teremtő szabadság.

A zsoltárok világa 2003-ban jelent meg először magyarul, és most, tíz év elteltével a Bencés Kiadó átnyújtja a könyv második kiadását.

Isten mindannyiszor táplálta a reményt és lehetővé tette folytonosságát: „nem engedte, hogy meghaljak” (Zsolt 118,18). A reménység e hangjának csermelykönnyű áramlása, ami maga az élet, ezeken a szavakon keresztül jutott el hozzánk.

A keresztények ennek az imádságnak a gyermekei: Krisztus imája rokonságban áll a zsoltárok imájával, hiszen annak átalakult formája, újjászületése. Nem csupán a zsoltárok imádságának van szüksége keresztény megvilágításra, ennek a fordítottja is igaz. Hitünk által a zsoltárosoknál tisztábban látjuk, hogy Isten legyőzte halálunkat. De az ő imádságuk révén tudjuk, s akárcsak ők, hisszük, hogy jelenlegi életünk igazi élet, és hogy Istenben van.

Krisztus végérvényesen győzelme a halál fölött csak üres beszéd, ha nem tölti be életünket. Nem a túlvilágra van tartogatva. Betör jelenlegi életünkbe. Azok az emberek, akik a zsoltárokat énekelték, anélkül hogy tisztán láttak volna a feltámadást illetően, hitték, hogy Isten jelen életükben cselekszik. Ha mi, akik hiszünk Krisztus feltámadásában, azt gondolnánk, hogy az csak túlvilági életünkben érint bennünket, ott sem tartanánk, ahol az Ószövetség hívői.

Ellenkezőleg, arról van szó, hogy egy élet, amely legyőzte a halált, már ma átalakít minket a hit révén. Jobban megértjük ezt, ha eszünkbe idézzük, hogy Jézus Krisztus annak a reménységnek volt a hordozója, amelyet fentebb a zsoltárok szavaival írtunk le, s hogy Ő maga is kiáltott a maga és mások megmeneküléséért. Átéli az emberi nyomorúság teljességét, a leginkább megpróbáltakkal, akiket „az este leszálltakor” visznek hozzá, hogy kiűzze belőlük a tisztátalan lelkeket és meggyógyítsa betegségüket,

…hogy beteljesedjék, amit Izajás prófétált: „Erőtlenségünket ő vette el, és betegségeinket ő hordozta.” (Mt 8,17)

Ezek a gyógyítások, amelyek örömöt szereznek, előhírnökei annak a kínszenvedésnek, amely közel hozza Istent a mi halálunkhoz. Krisztus szenvedése, amely bevezeti Istent az emberi szenvedésbe, feltámadását és a mi feltámadásunkat adja hírül. A feltámadott Jézus Krisztus nem egyszerűen azt adja hírül, hogy a halál le lesz győzve, hanem azt, hogy ez már ma is így van.