Balduin Schwarz, a fenomenológiai mozgalom méltatlanul elfeledett, kitűnő képviselője a jelenkori filozófia válságát elemzi. Meglátása szerint ezt a tudatosulás folyamata hívta életre; ez bénítja meg a megismerés erejét és ez töri meg a lendületét. Schwarz részletesen elemzi azt a két, egymással párhuzamos mozgást, amelynek hatására kibontakoznak az egymásra következő filozofémák. Míg a philosophia perennis a változatlanságot képviseli, addig a másik, az autonóm rendszerfilozófia a törvényszerű változás tényét hirdeti. Úgy próbálja megragadni e kétféle válasz sajátosságait, hogy felidézi „milyennek látják az embert és viselkedését életének nagy válságaiban.”

Ellenfelünk mindebből könnyűszerrel levonhatja a következtetést: az emberi megismerés időtálló érvényességének empirikus bizonyítási folyamatában ez a hagyomány nem jöhet komolyan szóba. Történelmét tekintve a perennis szóhoz, amely nevet büszkén viseli, így igencsak fatális értelem társul. Egy múmia is időtálló ugyanis. Vajon e filozófiai hagyomány nem azért időtálló-e, mert kiszáradt, nem a mozdulatlanság őrizte-e meg, s mert mozdulatlan, semmit nem képes megmozdítani?

[…]

Fizikai világot illetően döntően megváltozott az összkép azáltal, hogy hol helyezkedik el a Föld a kozmoszban. Sokan kifejtették már, mit jelentett Kopernikusz felfedezése a maga kora számára. Azt hitték, fel kell adniuk a Földről, égről, Napról s csillagokról alkotott elképzeléseiket, amelyek nemcsak minden földi gondolatukkal fonódtak össze, hanem szimbolikus jelentéssel is bírtak, s így szövődtek bele az Istenről és a magasabb világról alkotott képzetükbe is.

[…]

Azok az emberképek sem érthetők meg, amelyeket az újabb filozófia alkotott, ha figyelmen kívül hagyjuk a kereszténység által ihletett igazságok helyettesítésének kényszerét. A szent helyét, aki életének példaképeként Krisztusra tekint, a morális, tiszteletre méltó ember veszi át, őt a kemény kötelességteljesítő követi, majd a romantikus-zseniális ember jön, aztán a derekas polgár, s végül az osztályöntudatos proletár.