E hangzó könyv egységes meseregénnyé összeálló, szívmelengető történetei egyenként is élvezetesek.

A főhős, a kis Dióbél sorsán keresztül a legkülönbözőbb léthelyzeteket élhetjük át magunk is: öröm és bánat, szeretet és szenvedés, nyomorúság és diadal váltja egymást e mesék lapjain. De csakugyan mesék-e ezek a mesék? Igen is, nem is. Érezzük: minden történetnek valóságmagja van. A sors kisgyermekkorától vénségéig építi, csiszolja hősünket. Az ő történetében a XIX. század Magyarországának legnagyobb eseményeit, a szabadságharc győzelmeit és bukását, az azt követő menekülést és ellenállást is megidézi Móra Ferenc nagyszerű könyve.

Aki szép, élvezetes, mosolyra egyaránt fakasztó, jóságra és hazafiságra vezérlő kalauzt kíván gyermekei, unokái kezébe adni, az jobbat nem is választhatna, ebben a műben, amelyet a mellékelt lemezen Hirtling István tolmácsol, mindent megtalálhat.

– Kertészpecsenye lesz a vacsoránk – újságolta édesanyám.

Azám, csakhogy ahhoz a pecsenyéhez nem kellett bicska. Kertészpecsenyének a sült tököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Visszakívántam a mindennapi kenyeret.

– Jaj, lelkecském – sóhajtott édesanyám –, most már a kenyér is nagy úr lett, elszokott a házunktól.

Rossz esztendő járt, mostohán hozta a föld a termést. Amit meghagyott a fagy, elverte a jégeső, leégette a forróság.

– Az idén aszalt almát termettek az almafák –hajította a sarokba esténként édesapám a csíkos tarisznyát.

Az is jó volt nekünk már akkor, a fonnyadt alma. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer három napig színét se láttuk.

[…]

– Hrosziancsik vagyok – biccentette meg a fejét.

– Hát aztán? – nézett rá Matykó.

– Mondom, Hrosziancsik vagyok, a kerületi főnök.

– Hát az miféle szerzet?

– Majd meg tetszik tudni mindjárt. Valami Malajdoki nevű fiatalurat keresek.

– Hé, kapd le a kalapod! – kiáltott rá nekidühösödve a fiatalúr. – Itt nincs valami Malajdoki; itt Malajdoki Mátyás úr előtt állsz.

Rosszjancsi úr csúfondárosan hajlongott.

– Örvendek a szerencsének. Hrosziancsik vagyok. Téns úr! Nagyságos úr! Méltóságos úr! Ezt a kis írást hoztam az úrnak.

Kihúzott a kabátja farkából egy nagy fehér árkus papirost, aminek a homlokán a kétfejű sasos pecsét feketéllett.

– Tessék!

Abban az írásban pedig az volt, hogy a rend és a békesség okából a lázadó Malajdoki Gáspárnak minden birtokát elveszi az állam.

– De a nádas megmarad – vihogott Rosszjancsi úr, s azzal elajánlotta magát. Csak mikor a kocsijába száll az udvaron, onnan kiáltott vissza, hogy holnap reggel ő maga fog beköszönni a kastélyba, és nem kíván senki idegent ott látni.