A Győri Egyházmegyei Levéltár kiadványsorozatában Báró Apor Vilmos győri püspökkel kapcsolatban eddig két forráskiadvány látott napvilágot: az egyik ifjúkori naplóit tárta az olvasók elé, a másikban a körlevelei és egyházkormányzati iratai jelentek meg. Ez a kötet elsősorban a helyi sajtó alapján próbálja feltárni a vértanú püspök főpásztori ténykedését, de bőséggel használ levéltári forrásokat és szemtanúk visszaemlékezéseit is. Családi hátterének, gyulai plébánosi működésének és püspökké szentelésének bemutatása után Apor püspöki működését tematikus csomópontok mentén rendezve vázolja fel a szerző. Megismerheti az olvasó Apor Vilmos közéleti szerepvállalását, politikai, egyházkormányzati és karitatív tevékenységét, a háború idején tanúsított példamutató főpapi helytállását, és végül vértanúságának körülményeit is. Emellett több olyan történetet is olvashatunk, melyekben a püspök emberi vonásai, kivételes jelleme elevenedik meg.

A kötet második felében temetését, újratemetését, boldoggá avatását és kultuszát tárja elénk a szerző. A művet számos fotóillusztráció teszi még érdekesebbé és hitelesebbé.

Rábaközi főesperesség

1941. május 11-én, vasárnap KALOT-seregszemlét tartottak Pásztoriban. A hagyományos Rábaközi Katolikus Nap keretében megtartott rendezvényen 3000-nél többen vettek részt. A tábori oltár előtt Apor püspök mutatott be ünnepélyes szentmisét, amelyen „nagyon szép beszédet intézett hű nyájához”. (GyNH 1941. máj. 13.) Horváth János uradalmi cselédet, aki 52 éven át szolgált a székes káptalan kónyi gazdaságában, földművelésügyi miniszter elismerő oklevéllel tüntette ki, és 100 pengő pénzjutalomban részesítette. Az ünnepségen részt vett a bérmakörúton, éppen Kónyban tartózkodó megyéspüspök is, akinek képviseletében Keszthelyi Gulya esperesplébános is ugyanakkora összeget nyújtott át az ünnepeltnek. (GyNH 1943. szept. 22.)

[…]

De nincs idő még az imádságra sem, már itt állnak az új világ katonái. Géppisztolyok, revolverek szegeződnek a melleknek, értelmetlen kiabálásokra a kezek magasba lendülnek s kezdődik a szakadatlan motozás. Vilmos püspök sem kivétel. Éjjel-nappal személyesen őrt áll az ajtóban. Már öt-hat zsebórát – külön e célra vette – leadott, de mindég újak jönnek, követelőznek s géppisztollyal handabandáznak. A püspök türelme határtalan, jóságos szeme hol mosolyog, hol szikrázik az elszántságtól. A percek hosszú óráknak tűnnek, lassan, igen lassan múlik az idő. Alighogy hajnalodik, Vilmos püspök misére készül.

Nagycsütörtök. Az utolsó vacsora napja. Vilmos püspök utolsó szentmiséje a pincében. Megrendítő s mégis boldog percek, az Olajfák hegye s a katakombák hangulata! S mégis, mintha mindenki Húsvétról álmodnék…

[…]

1915. augusztus 24-én, Nagyváradon Lányi József püspök pappá szentelte báró Apor Vilmost, aki másnap mutatta be első szentmiséjét a püspöki palota kápolnájában. Egy héttel később, augusztus 31-én gyulai káplánként megkezdte lelkipásztori tevékenységét. (GyH 2000. aug. 18. és 25.) Püspöke 1916 nyarán féléves tábori lelkészi szolgálatra küldte, majd egy évre kinevezte a nagyváradi szeminárium tanárának, 1918. szeptember elsején visszahelyezte Gyulára, de már nem káplánnak, hanem plébánosnak. 1924. február 16-án az apostoli adminisztrátor felmentette Brém Lőrinc prelátus-kanonokot helynöki tisztségéből, és dr. Lindenberger János debreceni prépost-plébánosra bízta az egyházmegye magyar részeinek vezetését. Ezzel megszűnt Gyulán a püspöki helynökség.