A 18-19. század fordulójának magyar vallásos irodalma meglehetősen feltáratlan, pedig nélküle nem rajzolhatunk teljes képet a kor literatúrájáról, sem a felvilágosodás magyarországi megjelenéséről és recepciójáról. Ez a könyv azzal a műfajjal – a prédikációval – foglalkozik, amely még a vallásos irodalmon belül is mostohagyermeknek számít. A prédikáció pontosan ebben a korban kezdett kikopni a kanonizált irodalom világából.

A mű alapvető kérdése, hogy mennyiben hagyományos és mennyiben változó műfaj a prédikáció a felvilágosodás korában. Törekszik bemutatni, hogy az „átlagos” templomba járó hívőkhöz papjaik által milyen interpretációban jutottak el a különböző korabeli nézetek, vélemények, szellemi áramlatok. A prédikációk formai, tartalmi, stilisztikai jellegzetességei mellett azt is megvizsgálja, hogy a megváltozott eszmei környezet hogyan hatott a szentbeszédekre, hogyan alakult polémikus hangjuk, milyen társadalmi és politikai nézetek érhetők tetten a szövegekben, illetve, hogy milyen teológiai hangsúlyeltolódások figyelhetők meg bennük, különös tekintettel a katolikus és más felekezetűek viszonyulására.

Ez a könyv több év munkája, sok ezer korabeli nyomtatott és kéziratos prédikáció áttanulmányozása után született meg. A hatalmas forrásanyag térben, időben, gondolkodásban, műveltségben, stílusban és a célközönség megszólításában a legeltérőbb jelenségeket hordozza, ezért a mű igyekszik a legjellemzőbb, a legalapvetőbb tendenciákat kimutatni, a legfontosabb sajátságokra felhívni a figyelmet. Tágítja a prédikáció-történeti kutatásokat, amelyek eddig jobbára a barokk kor végéig tartottak, egyben tovább árnyalja a hazai felvilágosodás eredményeit.

Ha a prédikáció elkészítése egyéni munka volt is, az esetleges megjelentetést mindig valamilyen közös erőfeszítés eredményezte. A nyomtatáshoz szükség volt a költségeket, vagy legalább azok nagy részét fedező mecénásra, aki általában valamelyik püspök vagy főpap lehetett. (Ilyen volt például Zsolnai Dávid veszprémi helynök, aki Hajas Istvánt és Stánkovátsi Leopoldot is támogatta.) Egy búcsúi vagy valamilyen más ünnepi szónoklat esetén ez lehetett a helybéli plébános is, aki a szónokot az ünnepélyes alkalomra meghívta, és beszédét nyomtatásra alkalmasnak ítélte. Néha úgy tűnik: a kiadásoknak volt egy (vagy több) „spiritus rectora”, aki ösztönözte, lelkileg támogatta a szerzőt munkájának kinyomtatására. Szükség volt nyomdászokra, lektorokra és más munkatársakra, ezért említi pl. Egyed Joákim saját magán kívül „embereit” is, akik a kiadásban segítettek. Előfordult az is, hogy egy prédikációs kötet polgári közadakozásból láthatott napvilágot, mint Gáll Bernardinus szegedi ferences szerzetes esetében 1817-ben.

[…]

Azt a felfogást, hogy a felvilágosultak saját erkölcstelenségük megokolására gyártják az új ideológiákat, a legtöbb szerzőnél megtaláljuk. Így gondolkodik Alexovics is: „Merem mondani, és tudom meg-bizonyitani, hogy ha ezrenként vesszük is ezeket a’ Hitetleneket, ezet közzűl nem lelünk kettőt, a’ kik magokban tiszta, jámbor, betsűlletes fedhetetlen életet visellyenek; ’s a’ kik a’ Religiót nem azért rúgták falba, hogy vagy romlott szíveknek barom indúlatait kövessék, vagy szédétő Böltsességek, ’s fel fualkodott elméjek tsiklándásának egyedgyenek, vagy egy hamisan szerzett jószágnak birásában nyugott szívvel meg-maradgyanak”.

[…]

Nem csoda, ha Alexovics „különös jó barátja”, Simon Máté is felrója a „fellyebb renden lévőknek”, hogy időhiányra hivatkozva ritkábban járnak templomba, ritkábban hallgatnak prédikációt, ritkábban gyónnak, hétköznap nem nagyon törődnek Isten szolgálatával, ünnepeken pedig „súsogó, ’s tábori Miséket keresnek, és a’ lelki dolgokról el-vétve-is alig tesznek emlékezetet”. A temetési szokások kapcsán is megfogalmazza az előkelőbbekkel szembeni társadalomkritikáját. Szociális érzékenységét mutatja, hogy bár a nyolc boldogság kapcsán ő is boldognak mondja a lelki szegényeket, ugyanakkor megrázó képet fest a fizikai nyomorban tengődők életéről, kirekesztettségéről, hátrányos helyzetéről a világi és egyházi fórumok előtt.