A keresztény család keresztény nevelési kötelezettségét a keresztség szentsége alapozza meg, s ez nemcsak a szülőket, hanem az Egyházat is kötelezi. Az Egyház – rendeltetése és hivatása szerint – gondoskodni akar tagjainak vallási életéről és fejlődéséről. Az Egyház lelkipásztori feladatai között egyre nagyobb szerepe van a valláspedagógiának. A keresztény nevelőnek pedig mind teológiailag, mind pedagógiailag megfelelő képzettséggel kell rendelkeznie. Valójában lelkipásztori feladat az is, hogy a keresztény szülőket valláspedagógiai képzésben részesítsék. „Az Egyháznak is feladata a nevelés, sajátos okból először is azért, mert el kell ismerni, hogy nevelésre képes közösség, legfőképpen pedig azért, mert kötelessége hirdetni az üdvösség útját minden embernek: a hívők számára át kell adni Krisztus életét, és állandó szorgoskodással segítenie kell őket, hogy ennek az életnek teljességére eljussanak. Az Egyháznak tehát anyaként kell nevelnie gyermekeit, hogy egész életüket Krisztus szelleme hassa át.”

Elméletileg ugyanis minden vallásnak (buddhizmus, iszlám stb.) lehet sajátos valláspedagógiája, önálló célkitűzésekkel és eszközökkel. Mi a krisztusi embereszményt hirdetjük és képviseljük, ennek szellemében akarunk nevelni, természetes és természetfeletti eszközökkel.

Ez sajátos keresztény nevelési munka természetesen nélkülözheti az ember „természetes életére” alapozó nevelési ismereteket és szabályokat, hiszen a kegyelem a természetre épül („gratia supponit naturam”). A keresztény nevelés általános alapjait azonban már az általános „Neveléstan”-ban tárgyaltuk.

Itt és most a keresztény nevelés speciális bibliai és teológiai alapjairól kell beszélnünk: azokról a feladatokról és célokról, parancsokról vagy főbb ajánlásokról, amelyeket a Biblia és katolikus teológia tár fel, mint gondolkodásunkat és magatartásunkat, főleg nevelői munkánkat irányító alapelveket (princípiumokat).

[…]

A kisközösségek legnagyobb nevelő ereje mégis a szeretet lelkiségének a kialakulása és térhódítása nemcsak a közösségen belül, hanem azon kívül is, hiszen a keresztény élet színvonala lényegileg az isten- és emberszeretet tökéletes megélésén múlik. Minden keresztény bázisközösségben a testvéri szeretet normája és mércéje Krisztus élete, aki jelen van közöttük, ha a szeretet új parancsát Krisztus szavai szerint gyakorolják: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket”(Jn 13,34).

[…]

A szülők és a gyermek között létrejött személyes kapcsolatok nemcsak arra adnak alkalmat, hogy a gyermek önmagából kilépjen, felebarátai előtt megnyíljék, hanem bevezetést jelentenek az Istennel folytatott párbeszédhez is. Az anya és az apa saját személyüknél többet jelentenek a gyermek számára: valamilyen módon képviselik az isteni Személyek jelenlétét. Ők vezetik be gyermeküket a szentháromsági relácók viszonylataiba, kölcsönös egymásra hatásuk szemléletébe.