Vak Didümosz, kiváló biblikus, filológus, egzegéta és hittudós, a IV. századi alexandriai iskola legnevesebb és leghíresebb tanítója.

E művének jelentősége abban áll, hogy az első olyan rendszerezett értekezés a Szentlélek istenségről, amely tárgyilagossága és alapossága révén máig nem veszített semmit aktualitásából. Érdeme, hogy a szentírási bizonyítékokat azok kontextusával együtt tárgyalja, a filológiai és egzeketikai elveket következetesen alkalmazza, és nem enged sehol a túlzó allegorizálásnak. Módszerének jellemzője az Egyház hitvallásának és a Szentírás egészének együttlátása. Ez az eljárás megóvja őt egyfelől a túlzó filológiai boncolgatások zsákutcáitól, másfelől a ma is divatos, ám olykor kórosan meddő irodalomkritikai fejtegetésektől, de az allegorizmus túlkapásaitól is. Érvelését mindenki számára elfogadhatóvá teszi az arisztotelészi egyetemes kategóriák és szillogizmusok következetes alkalmazása, ami egyben a konklúziók pontosságát is szavatolja.

Didümosz a Szentháromság hitben olvassa az egy egészet képező Ó- és Újszövetséget – messze túlhaladva kora egyházi íróit a biblikus szövegek pontos és következetes elemzésében. A szövegkörnyezethez való hűsége, gondolkodásmódja figyelemre méltóvá teszi alkotását a ma olvasója számára is. Különösen azok számára, akik többet szeretnének tudni a Szentlélekről. De időszerű és sok fontos információt tartalmaz azon csoportosulások számára is, akik lelkiségüket a Szentlélekhez kötik.

A Szentlélek istenségének kérdése a 360-as években került a teológiai érdeklődés központjában, amikorra az ortodox teológusoknak olyannyira sikerült igazolnia a Fiú Atyával való egylényegűségét, hogy az ariánusok érvei szertefoszlottak. A konfliktus immár szabadon folyhatott, mivel Julianus császár (360-363) a pogányság restaurálása mellett kötelezte el magát, és vissza engedett minden száműzött püspököt a székhelyére. Az eddigi császári asszisztencia, amely az ariánusok pártját fogta, kifejezetten nem kedvezett az ortodox katolikusoknak, akiket számtalanszor száműztek székhelyükről.

[…]

Hiszen az Istentől eredő Írások tanúskodnak arról i, hogy változások és bukások az angyalok között is előfordultak. Mert ha az angyalok és más kiváló erők sokasága kitartott is a boldogságban és szentségben, ámde mivel egyesek, akiknek ugyanolyan volt a természete, megváltoztak, nyilvánvalóan bizonyos, hogy azok, akik megmaradtak az ősi állapotban, nem lényegük (substantia) változhatatlan volta miatt, hanem Istennek való buzgó szolgálatuk révén tartottak ki.

[…]

Ő tehát, amint Isten szava hirdeti, fölvétetett a mennybe, mert isten jobbja fölemelte, amint az föntebb mondtuk. S miután vette az Atyától a megígért Szentlelket, kiárasztotta a hívőkre, mégpedig olyannyira, hogy mindenki nyelvén hirdették Isten nagy tetteit. hiszen az Úr embersége is megkapta a Szentlélek közöltetését, amint azt az evangélium írja: „Jézus tehát, miután eltelt a Szentlélekkel, visszatért Jordántól”, és egy másik helyen: „A Lélek erejében Jézus visszatért Galileába.”