Viktor E. Frankl (1905-1997), orvos, filozófus, a harmadik bécsi pszichoterápiás irányzat, a logoterápia és egzisztenciaanalízis megalapítója.

„Nos, a humanizmuson való felülemelkedés pedig csak akkor jár sikerrel, ha felmutatjuk az emberi létezés transzcendentalitását. Ez után arra törekszünk, hogy az ember lényéről szóló tanba a transzcendenst is bevonjuk, hogy helyreállítsuk azt az emberképet, ami annyiban tesz eleget az ember lényegének, hogy ebbe a képbe transzcendentalitásának lényegi vonását is belerajzolja. Az ember lényegét kifejező emberkép ugyanis nemcsak a fakticitás, hanem az immanencia kereteit is szétfeszíti. Az immanencia keretei között nem adható teljes kép az emberről. Vagy Isten képmásaként értelmezi az ember önmagát – vagy saját maga torzképévé lesz.”

Próbáljatok meg egy hasonlat segítségével világossá tenni, milyen hibába esik a pszichoanalízis, amikor a szellemi életet tápláló ösztönenergiával szembesül: Mit lát egy csatornatisztító a városból csatornatisztítóként? Csupán gáz- és vízcsöveket lát, illetve a villamos energia kábeleit. ez minden, amit a városból lát, mindaddig, amíg a kanálisok világában tartózkodik. ha nem ismerné a város egyetemeit, templomait és szent helyeit, színházait és múzeumait, nem tudna semmit a város kulturális életéről. Mindezeket azonban szabadidejében megismerheti, amint elindul a városba – amíg kanálisai világában él, a város alépítményében tartózkodik –, mindaddig a város kulturális életét tápláló energiák világában mozog. A kulturális élet azonban nem gázból, áramból és vízből áll.

[…]

Az egzisztencia az egyetlen lét, ami egyáltalán felveti az értelem kérdését. De soha nem pusztán a fakticitás értelmére kérdez rá, hanem saját maga értelmére is; nemcsak konkrét tények értelmére, hanem saját maga értelmére is rákérdez, saját léte – ami egyáltalán felveti az értelem kérdését –értelmére. Ebben a pillanatban azonban már az értelem kérdése nem konkrétan, hanem mintegy visszamenőlegesen vetődik fel. Nos, ez a visszamenőlegesség az, amint az értelem kérdése zátonyra fut, zátonyra kell futnia. Mert az értelemre vonatkozó kérdés értelmes voltára nem lehet további értelmes kérdéseket feltenni. Ez olyan lenne, mintha az értelem értelmét firtatnánk. Csakhogy nem mehetünk tovább az értelem létén túlra, arra nem tudunk rákérdezni, ami azon túl van.

[…]

Miközben különbséget teszünk szükségszerű és szükségtelen szenvedés között, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a szükségszerű szenvedés lehet egyszersmind önkéntes szenvedés is. Szükségszerű lehet a szenvedés egy magasabb szükségszerűség értelmében, aminek kedvéért azt a valaki magára vállalja. Par excellence önkéntes szenvedés és mártírium. Míg a mazochista pajzánul, önkényesen szenved, a mártír önként szenved. A mártíriumnak a legkevesebb köze sincs a mazochizmushoz.