Hugo Rahnerről

Mint mindenki, Hugo fivérem is ellentétekből összetett ember volt. Együtt kellett élnie velük. Ez mindig újból megmutatkozott, teológiai életművében éppen úgy, mint magánéletében. Külsőleg nézve teológiai munkája, három igen különböző részre tagolódik: az egyházatyákkal foglalkozó vizsgálódásai, Loyolai Szent Ignác életének és lelkiségének tanulmányozása, és a pasztorálteológia területén elért eredménye. A maga elé tűzött hármas feladat mindegyike minden bizonnyal belső hajlamból fakadt. Kezdettől vonzódott a történelemhez. Pasztorálteológiája pedig, amely a maga idejében még éppenséggel nem volt magától értetődő, annak hatására keletkezett, hogy kifejezetten szeretett kapcsolatban lenni az emberekkel, és igazi jámbor igyekezettel próbált segítségükre sietni; részvétlevelei gyakran megragadó bizonyságot tesznek erről. Másrészt viszont az egész teológiai munka mindig újból az éppen adott helyzet ösztönzésére jött létre. Engedte, hogy az ihlesse. Mindig előbbre való volt számára az ember, mint a tudós.

Adminisztratív képességei bizonnyal nem voltak kimagaslóak – bár ebben is megmutatkozott a szelídsége és békés jósága -, mégis átvette a nehéz időkben egy évre az Innsbrucki Egyetem rektori tisztét, hat évre a Canisianum rektorságát; és végeredményben, nem csinálta rosszabbul, mint sok más elöljáró. Ilyen dolgokban is elfogulatlanul engedte, hogy az adott körülmények igazgassák. Fő ereje jámbor embersége volt. Ez tudományos munkájának legjellegzetesebb vonása is. Nem csoda, hogy egyik legjobb műve a „játszó emberről” szóló könyvecske. Az sem, hogy az egyházatyákra vonatkozó munkássága közben szeretettel mélyedt el első tekintetre igen aprólékos részletekben, mert ezek az örök emberről árultak el valamit.

Tehetséges társalgó volt, vidám történetek és ártalmatlan tréfák kimeríthetetlen készletével. Alapjában véve mégis magányos ember volt. Rendi élete kezdetén naplót vezetett, megható ifjúsági jámborsággal. Saját magáról később már hallgatott, még előttem is, különösen szörnyű betegségének utolsó éveiben, amelyet barátjának Alfons Rosenbergnek így jellemzett: „pokol”. Tudatosan vett búcsút munkájától és sok, szívéhez közel álló ismerősétől. Nem kímélte meg a rettegés, melankólia, csalódás, a lassú, tudatosan átélt testi szétesés kínja. De mégis, még ezek is hozzá illő formában léptek fel nála. Betegsége emberi formák közt maradt, s halála szelíd volt. A halált készséggel fogadta, az Úrba vetett hívő reménységgel.

(Karl Rahner)