Ez a kis kötet eddig elsősorban az angol olvasóközönség előtt ismert és közkedvelt misztikus írónő, Norwichi Julianna munkája, amelyet 1373-ban harmincéves korában tizenhat látomás ihletett. A keresztre feszített Krisztus gyötrelmét hosszan, megrendítő drámaisággal élte át és írta le. Julianna maga számol be arról, hogy húsz évet kellett imádságban letöltenie, míg felfogta a látomások értelmét. Hivatalosan nem kanonizálták, de hatszáz év rejtettsége után előlépve az egész angol nyelvterületen ő lett a legnépszerűbb misztikus író.

XVI. Benedek pápa 2010. december 1-én, az általános audiencián a nagy középkori misztikus nőkről tartott sorozatában Norwichi Julianna egyik legfontosabb tanításaként emelte ki, hogy Isten a szeretet, és amikor az ember megnyílik felé és hagyja, hogy egyetlen vezetőjévé váljon, amikor minden megváltozik: igazi békére, örömre, boldogságra talál, és képessé válik ezt maga körül sugározni.

Norwichi Julianna történelmi alakját szinte homály fedi. Thomas Merton, az azóta boldoggá avatott Newman bíborossal helyezi egy sorba. Julianna teológus és misztikus, akinek igazán még a nevét is alig ismerjük. Születésének és halálának éve is bizonytalan. Életének egyetlen forrása a Revelation of Divine Love (Az isteni szeretet kinyilatkoztatásai) című írása. Hozzávetőlegesen, történelmi adatok alapján tudjuk elhelyezni korában. Hazája a XIV. századi Anglia, amely ebben a korszakban sajátos szerepet játszik Európában. A százéves háború tépi, szaggatja Európa országait.

A mi fölséges istenünk szeretete oly csodálatos, hogy felülmúl minden elképzelést. Nincs az a teremtett lény, aki teljesen föl tudná fogni Teremtőnk irántunk való szeretetének nagyságát, édességét és gyöngédségét. Kegyelmével és segítségével azonban lelkünk végtelen csodálkozással szemlélheti azt a kifejezhetetlenül fenséges, mindent meghaladó, mérhetetlen szeretetet, amellyel Urunk viseltetik irántunk jóságában. Így azután nagy tisztelettel Szerelmesünktől bármit kérhetünk, amit csak akarunk.

[…]

Mindebben felismertem: igaz az, hogy Isten a maga jóságában annyi mindent készített nekünk, s ha mi békében és szeretetben élünk, a valóságban már üdvösségre jutottunk. Mivel azonban lehetetlen, hogy ebben az életben ezt teljesen megismerjük, rajtunk múlik, hogy mindig Urunkkal, Jézussal éljünk együtt édes imában és szerető vágyban. Ő mindig el akar vinni bennünket az öröm teljességébe – amint ezt már láttuk a lelki szomjúságról szóló korábbi kinyilatkoztatásban.

[…]

Láttam tehát, Isten azt akarja, hogy tudjuk: nem érzi rosszabbnak azok elesését, akik üdvözülni fognak, mint amit érzett Ádám bukásakor. Tudjuk jól, hogy Ádámot öröktől fogva szerette, nagy ínsége idején biztonságban védelmezte, most pedig Ádám magasztos örömet és boldogságot élvez. Mert a mi urunk, Istenünk oly jóságos, tapintatos és kedves, hogy soha nem talál hibát azokban, akik Őt örökké dicsérni és dicsőíteni akarják.