Regényes korrajz a Buda felszabadulását követő időkből.

Fordulatokban gazdag, izgalmas cselekményű regény, melyben az építőmester mindig a becsületességet, igazmondást választja küzdelmei során…

– Üljön le minálunk, mester úr – mondta halkan a leány, aztán zavartam kiperdült a szobából.
Mintha a gyertyák felét elfújta volna valaki, egyszerre olyan sötétbe borult minden, az építőmesternek legalább is úgy tűnt fel.
Gerer ónkorsóban bort hozott a pincéből, az asszony meg agyagkorsóban párolgó ürmöst tett az asztalra.
– Amelyikből tetszik, mester úr – kínálta Gererné. – A friss kalácshoz a meleg ürmös jobban fog csúszni. – És máris indult kifelé. hogy mindent rárakjon az asztalra, ami finom csak akadt a konyhában.
Hölbling szabódott, aztán megemelintette a párolgó ürmöst.
Gerer a nevezetes vasárnap délelőttre terelte a szót. Hölbling szerényen válaszolgatott, de egyik szemével mindig az ajtót leste, vajon mikor tér vissza az a leány, akinek a kedvéért idejött. De hiába várta. Egyik pohár a másik után következett, aztán egy harapás a finom mazsolás kalácsból, majd meg egy darabka sült hideg tehénhús. Hanem Anna Mária csak nem akart visszatérni.
– Kedves leánya úgy látszik, hogy megijedt tőlem – mondta Hölbling.
Gerer hangosan felnevetett.
– Nálunk nem szokás a leányoknak a férfiak között helyet foglalni – magyarázta. – Azért tűnt el. De ha szeretné, hogy itt legyen, szívesen behívhatom.
Az építőmester elmosolyodott és fejével igent intett.
– Annus, gyere be! – szólt át a másik szobába a molnár.
És Annus menten megjelent, mintha csak várta volna a hívogató szót. Kezében mézessütemény, arcán rózsaszín szégyenpír.

[…]

Anna Mária közben újra felemelte a tűt, de alig tett néhány öltést új csipkeruháján, amikor Gerer bőszülten rányitott.
A lány felemelte tekintetét és nem tudta mire vélni az öreg haragját. Gerer a malomból rohant át és egy fél árkus papirossal a kezében hadonászott:
– Itt van ni, mi, budai polgárok, csak amolyan semmiháziak vagyunk, velünk azt tehet az az átkozott magisztrátus, amit csak akar. Nem elég hogy utánunk kémleltet, benéz a fazekunkba, korlátoz a szabad mozgásunkban, most már azt is elő akarja írni, hogy asszonyaink, lányaink milyen ruhában járhatnak. Azt mondják, hogy a mesterember lányának nem szabad hollandi posztóból való krinolinos szoknyát hordani, sem bundácskát csináltatni belőle. Nem szabad piros és fekete karmazsincsizmát húzni a lábára, sem pedig rózsákat varrni a nyári cipellőjére. Nem szabad hosszú övet kötni a derekára, sem széles csipkegallért hordani a nyakán.
– Ezt nálunk rendelték el, Budán? – kérdezte ijedten Anna Mária.
– Még csak Lőcsén, Eperjesen, Kassán. De itt ma már azon tanakodnak, hogy Budán sem fog ártani, mert maholnap minden asszony, minden lány selyembe öltözik. Ez pedig – úgy mondják – az erkölcs halálát jelenti. Hát csak merjen nekem valaki beleszólni abba, hogy mit adok a lányomra! Inkább kiköltözöm innen, de parancsolni nem hagyok magamnak. Nem fizetek én elég adót? És azért, mert mesterember vagyok, hát más elbánást érdemlek, mint azok az akasztófavirágok odafent?!...
– Nem érdemes azért haragudni, papa – mondta a lány és újra a kézimunkája után nyúlt.
– Nem érdemes? De nagyon is érdemes! – dörögte az öreg. – Tudom én, hogy miben törik a fejüket. Az adót szeretnék emelni. Márpedig, ha a polgárok selyemre és bársonyra adják ki a pénzt, akkor nem telik majd adóra.