Emmanuel Jungclaussen bencés szerzetes, egyike azon keveseknek, akik számára még fontos az egész. Az eget és a földet összekötő elem utáni kutatása végett beutazta a fél világot. Élete eközben olyan folyammá duzzadt, amelybe sok vallás hagyománya áramlott bele, európai és Európán kívüli: a középkori nyugat misztikája éppúgy, mint Görögország ortodox kolostorainak kifejezési formái és egy japán zenmester tanai Tokióban.

Üzenetével, hogy az isteni igazság minden nagy vallásban felragyog, nemcsak keresztényeket szólít meg, hanem muzulmánokat és buddhistákat is. Ez az üzenet azért oly egyetemes, mert az élet és a természet iránti szeretet játszik benne központi szerepet. A természetben Emmanuel apát az összekötő elemet elsősorban a folyók áramló vízében találja meg, amelyek mindig is elkísérték életének állomásain. Ezért évek óta teljes tekintélyével kiáll a szabadon folyó Duna megtartásáért. A racionalitás és haszonelvű gondolkodás világában a teremtés iránti szeretet érdekében hallatja hangját e könyvvel.

Mindenesetre abban biztos vagyok: csak ha kibírjuk a csendet, akkor alakulhat ki valódi kommunikáció. A Jézus-imába való bevezető kurzusom résztvevőit ezért állandóan arra szólítom fel, hogy hallgassanak. Már maga a hallgatás lelki erőt teremt, és e döntő pontban apámtól kiinduló és a szerzetesekig, valamint a korai kereszténység sivatagi atyáiig ívelő vonalat ismerek fel.

„Fiam, légy egészen csendben” – e szavakkal intett apám hallgatásra kirándulásainkon, és közös hallgatásainkban beléphettem a teremtés belső párbeszédébe. Az ókor remetéi gyakorolták a szent hallgatást, mert állandóan Isten jelenlétében akartak élni, ami csak akkor sikerülhetett, ha a lélek nyugodt. Ezért képezték ki a Jézus-ima módszerét, mint annak útját, hogy visszatérítsék elkóborló lelküket saját bensejükbe. Alapjában véve tehát a jézus-ima odafigyelés a csendre, és ez a zavartalan fülelés valamikor aztán ahhoz a felfedezéshez vezet, hogy az ima hangja szívemben egyáltalán nem a sajátom. Ez Isten néma hangja

[…]

Külsőség és bensőség itt egymással szemben állnak – az egyik magában rejti a veszélyt, hogy elveszítjük önmagunkat, a másik esélyt nyújt, hogy megtaláljuk. Önmagunkra eszmélni anélkül, hogy beleesnénk egónk csapdájába, ez az önmagunkra találás célja, ez az ember rendeltetése. Amúgy nem szabad azt hinnünk, hogy a misztikus utat csak örömtelen önkorlátozásban járhatjuk. Nem mindegy vágy, amely felmerül, érdemli meg, hogy eltiporjuk. Ami bármikor bensőnkben keletkezi, azt gondosan meg kell vizsgálnunk – hiszen lehet közöttük némely jogos kívánság, néhány valódi vágy. A törékeny palánta léleknek ki kell bontakoznia, nem elhalnia.