A keresztény élet legvilágítóbb példaképeinek is, akiket szenteknek nevezünk – egyikük Keresztes Szent János volt –, meg kellett tapasztalniuk a lélek sötétségét. Ők is ismerték – mint mindenki más – a fájdalmat és az elhagyottságot, az elnyomott érzelmek hatalmát, a kilátástalanságot, a korábban tapasztalt világosság hirtelen kihunyását, a kétséget és a kétségbeesést.

Amit Keresztes Szent János annak idején az emberi szívekben lakozó sötétségekről tudott mondani, azóta nagyon sok kereszténynek segített, hogy a hit útján járjanak, megértsék önmagukat, és támogassanak másokat baráti és lelki beszélgetésekben.

Keresztes Szent János annak idején „nagy nyomorúságról” beszélt, „amelyben sok embernek része volt.” Itt nem magára a sötét éjszakára gondolt – az hozzátartozik az ember életéhez, ahogy az éjszaka a nappalhoz –, hanem a tényre, hogy oly sokan, akiket az Úr bele akar „helyezni ebbe a sötét éjszakába”, nem tudnak „előbbre haladni”. Ennek „oka olykor az, hogy semmi kedvük sincs kilépni az éj sötétjébe, és nem engedik, hogy az Úr belevezesse őket, olykor pedig az, hogy egyszerűen nem értik a dolgot,… vagy nincs, aki bátorítsa és rávegye őket”.

[…]

Természetesen mindentől, illetve a gyengeségek és a betegség okozta belső sötétségélményektől (melankólia) különbözik a fent említett értelemben vett sötétség és a sötét éjszaka sötétsége, ahogy Keresztes Szent János leírja, azáltal, hogy életrajzilag egy pozitív vallásos élmény előzi meg őket: Az Isten közelségétől való megérintettség, illetőleg egy – ha „téma nélküli”, a reflexió alól még ki is vont – megsejtése a mindent átfogó Abszolútnak. Mindkét élmény vallásos-lelki jelenség tágabb és szűkebb értelemben.

[…]

Hogy azonban miként kell az embernek teljesen Istenre bíznia magát, midőn Ő Szent Felsége előbbre akarja juttatni, annak megvan a maga titka, és éppen e tekintetben akarunk útmutatással és tanáccsal szolgálni úgy a kezdőknek, mint a haladóknak; s lelkükre akarjuk kötni, hogy ha már mást nem tesznek, legalább bízzák magukat teljesen Istenre.