A szerző e művében az Egyház szentségeit nem önmagukban tárgyalja, hanem mindig valamilyen sajátos szempontból és valamilyen konkrét összefüggésben. Arra kívánja az olvasók figyelmét felhívni, hogy milyen benső, lényegi összefüggések vannak a szentségi üdvrendben. 

Maga az elnevezés is arra utal, hogy a szentségek nem egymástól független, önálló kegyelmi eszközök. Az Egyház legújabb katekizmusa kijelenti, hogy a szentségek szerves egészet alkotnak, melyben minden szentségnek megvan a maga életfontosságú saját helye. Éppen ezért a teológusok mindig hangsúlyozták, hogy a hét szentség egymástól kölcsönösen függő jól rendezett szentségi világrendet alkot.

c) A szentségek összetartoznak, hiszen általuk maga a megdicsőült Krisztus működik az emberben, és mindegyik ugyanazt a krisztusi életet akarja létrehozni, erősíteni és tökéletesíteni bennünk. A Lumen Gentium szerint „a titokzatos Testben Krisztus élete árad szét a hívőkben, akik a szentség által titokzatos és valóságos módon egyesülnek a szenvedő és megdicsőült Krisztussal” (LG 7). Krisztus szándéka szerint az Egyház úgy alakította ki a szentségi üdvrendet, hogy az embert egész életútján végigkísérjék. Ily módon a szentségek adják meg a keresztény élet tartalmát és struktúráját azzal, hogy már itt a földön részesítik őt Isten életében.

[…]

A részletek kifejtése előtt fontos annak megállípítása, hogy a nőt pappá szentelésének kérdését illetően világos és egyértelmű az Egyház elméleti álláspontja, és az Egyház hitét igazolja az a kezdetektől meglévő és töretlenül folyamatos gyakorlat, mely csak a megkeresztelt férfiaknak szolgáltatja ki az egyházi rend szentségét. A teológia problémája az elmúlt évszázadokban elsősorban az volt, hogy az Egyház kétezer éves gyakorlata a nők isteni jogon való kizárását jelenti-e, vagy csak egyházi törvény. A Hittani Kongregáció 1995-ös, II. János Pál pápa Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levelét követő nyilatkozata után is megmaradt a kérdés: Kimondhatná-e az Egyház dogmaként, hogy az egyházi rend felvevői csak megkeresztelt férfiak lehetnek?

[…]

Tehát a hagyomány az Eucharisztia és bűnbocsánat viszonyában két hitigazságról egyformán tanúskodik: egyrészt tanúsítja azt, hogy a szentáldozaton való részvétel megköveteli a bűnbánattartást és a lélek tisztaságát, másrészt azt, hogy a szentáldozásnak van bűnbocsátó hatása. A szentáldozás feltételeit az ősegyház bűnbánati fegyelméhez kapcsolódva részletesen is meghatározták, az Eucharisztia „gyógyító” hatásait pedig liturgikus szövegek és az egyházatyák beszédei ismételten tanúsítják.