Chapman meggyőződése szerint a szeret kifejezési módjai – a szeretetnyelvek – az emberi kapcsolatokban Isten szeretetét tükrözik vissza. Ha az ember Isten képmását hordozza, joggal feltételezhetjük, hogy a szeretet különféle nyelvei Isten jellemében és természetében is megnyilvánulnak.

A pszichológus szerző bibliai történetekben és konkrét példákon keresztül mutatja be, hogyan közli velünk Isten a szeretetét a számunkra legkifejezőbb módon, és hogyan viszonozhatjuk ezt saját szeretetnyelvünk kifejezési formáival.

A minőségi idő mint a szeretet kifejezése fontos szerephez jutott Jézus földi szolgálatában. Miután a sokaságot tanította, rendszeresen visszavonult, hogy együtt legyen tizenkét tanítványával. Szolgálatát nem minél szélesebb körben, hanem minél elmélyültebben akarta végezni, ezért figyelmének középpontjában tanítványai álltak, ahogy Márk írta: „Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek.” (Márk evangéliuma 3,14) Később apostoli küldetést bízott rájuk, saját szolgálatának folytatását. Tudta, hogy akkor válnak erre alkalmassá, ha megbizonyosodnak Isten szeretetéről – így hát minőségi időt adott nekik.

[…]

Az Ó- és az Újszövetségben számos példát találunk arra, hogy Isten használja a testi érintés nyelvét. Mózes első könyvének 32. fejezetében olvashatunk arról, hogy Jákob szeretett volna kibékülni bátyjával, Ézsuaval, akivel évekkel korábban megromlott a kapcsolata. Tisztában volt azzal, hogy vétkezett a testvére ellen, és félt, mivel nem tudta, hogyan fogadja majd Ézsua annyi év után. Amint imádkozott, egy férfi alakjában megjelenő szellemi lénnyel találta szemben magát, aki birkózni kezdett vele.

Amikor Jákob felismerte, hogy az idegen Isten követe, addig nem engedte elmenni, míg meg nem kapta áldását. Az idegen Jákobhoz érve – mivel még a reggel beköszönte előtt távozni akart – „megütötte a csípője forgócsontját, és kificamodott Jákob csípőjének forgócsontja a tusakodás közben”. Mielőtt elindult, megáldotta Jákobot, aki így összegezte találkozásukat: „Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.” Ez a tapasztalat fordulópont volt Jákob életében. Másnap reggel „sántított csípőjére” (Mózes első könyve 32,32), ez volt számára a bizonyíték, hogy nem álmodott. Isten valóban megérintette őt.