Ez a Lisieux-i Szent Teréz életét bemutató regény a francia karmelita apáca világát tárja az olvasók elé. Kis Teréz – akit XI. Pius pápa a modern kor legnagyobb szentjének nevezett – úgy tartotta, hogy a legnagyobb gyakran a legkisebb dolgokban nyilvánul meg, és a kis dolgok legalább annyira jelentősek, mint a látszatra nagynak tűnőek.

Ebben az életrajzi műben Monika-Maria Stöcker megrázó módon eleveníti fel egy nagy szent életének fontosabb eseményeit. Ezt a könyvet tizenhat Teréztől készült fénykép teszi különlegessé.

RÉSZLETEK A KÖNYVBŐL

Lépésről lépésre bevezettek a kolostori életbe, amely mindig ugyanazon ritmus szerint zajlott: hat óra ima a kórusban (szentmise, az egyház imaórái, elmélkedések), öt óra kézimunka (ostyakészítés, szentképek készítése, varrás, háztartási és kerti munka), két étkezés és kétórányi közös kikapcsolódás, amikor azonban könnyebb munkát is végezhettünk. A kikapcsolódás idején kötelező volt a hallgatás, tennivalóinkat többnyire magányosan végeztük celláinkban.

[…]

És máris jöttek a külső és a belső próbatételek. Lelkem kiégett; kiszáradt talajhoz hasonlított, amelyen semmi sem fogan meg. A kezdeti boldogságból semmi sem maradt, az imádkozás megerőltető munkának tűnt számomra. Isten úgy akarta, hogy a priorissza nagyon szigorúan bánjon velem, jóllehet ő ennek egyáltalán nem volt tudatában. Sohasem találkoztunk úgy, hogy valamilyen feddésben ne részesített volna. Emlékszem, hogy egy nap a kerengő takarítása során egy pókháló elkerülte a figyelmemet. A priorissza az összegyűlt kolostori közösség színe előtt azt mondta nekem: „Teljesen nyilvánvaló, hogy tartja rendben egy tizenöt éves gyerek a kerengőt! Siralmas! Azonnal tüntesse el a pókhálót, és a továbbiakban végezze gondosabban a feladatait!”

[…]

Egy este, az ima utáni szilencium idején azt a feladatot kaptam, hogy gyújtsam meg az éjjeli lámpát váratlan vendégek számára. Semmi sem volt előkészítve, magamnak kellett olaj és kanóc után néznem. Nővértársaim már visszavonultak cellájukba, s egyórányi szabadidejüket élvezték. Én azonban kemény küzdelemnek néztem elébe. Magamban háborogtam az emberek és a körülmények miatt, s bosszúságot éreztem, amiért a portás nővér ilyesmit bíz rám szabadidőmben. Hiszen maga is előkészíthette volna a lámpát.

Ekkor váratlanul belső fény oszlatta el sötét gondolataimat. Elképzeltem, hogy a názáreti Szent Családnak szolgálok, s a Gyermek Jézus számára készítem elő az olajmécsest. Emiatt annyi szeretettel töltöttem be cselekedetemet, hogy végül lendületesen és örömmel vittem a lámpát a portára. Attól kezdve gyakran használtam ezt a belső eszközt, és számos viszálygócot sikerült csodálatos módon feloldanom általa.