A fogfájós nyuszi; Játékország kis mackója; Toppantó királykisasszony...

Fésűs Éva meséinek hősei a gyerekek szívéhez közel álló állatok. A 3-8 éves gyerekek számára készült mesekönyv történetei észrevétlenül nevelik az Olvasót. (Csomor Katalin rajzaival)

A pitypang bóbitája

Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon. Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott.

A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól:

– Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb!... Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni!

A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak–bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!

Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! – magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után:

– Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza!

De hol járt már akkor az a szél!...

A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet:

– A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat!

Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt:

– Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát.

Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel!

– Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? – zokogott keservesen a pitypang.

– De bizony megleltem – felelte vígan a tücsök –, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre!

– Még hogy én kopasz maradjak? – kiabált a pitypang. – Mi történt a bóbitámmal?

– Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe. Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te.

– Mint én?

– Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos?

– Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim!

– Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több – amíg a bóbitáját el nem viszi a szél.

A réti virágok összenéztek. A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta.