Sokan fordulnak hozzá naponta kérdésekkel, konkrét problémákkal, vagy megoldhatatlannak tűnő konfliktusok esetén, amelyek teherként nyomasztják a lelket. Anselm atya mindenkinek válaszol, aki hozzá fordul – soha nem egyszerű receptekkel, hanem általában meglepően új látásmóddal. Legyen szó életfontosságú döntésekről vagy nehéz kapcsolatokról, munkahelyi konfliktusokról, illetve a mindennapi munka okozta nyomásról, a szülők és a gyermekek között felmerülő kérdésekről vagy az önmagunkra találás témájáról – az emberek bizalommal fordulnak Anselm atyához.

Ő pedig tanácsot ad – megértően, mégis határozottan, egyértelműen és világosan – óriási tapasztalatának kincséből és egy gazdag lelki hagyományból merítve:

„Néha jó, ha teszünk egy lépést hátrafelé, és távolabbról pontosabban megvizsgáljuk, nem tudnánk-e életünket mégis más fényben nézni.”

Anselm Grün

A rituálék mellett fegyelmezett időbeosztásra is szükség van.  A családnak szüksége van a biztonságra, hogy ebben vagy abban az időben hazajövök. Akinek nagy a felelőssége a cégnél, gyakran csak későn ér haza. Ez elől nem lehet mindig kitérni. Ám annál fontosabb akkor a megbízhatóság. A házastárs számíthasson arra, hogy a héten legalább egy estét neki vagy magunknak tartok fenn. Erre az estére ne beszéljünk meg mást. Szükség van tabuidőkre, amelyek védettek, és az idegen, külső kívánságok vagy elvárások sem törhetik meg őket.

[…]

A terapeuta a mai házasságok egy másik terhére is rámutat. Ez az igazságosság és egyenlőség igénye. Ám aki a házasságban abszolút igazságosságban és egyenlőségben reménykedik, az kudarcra van ítélve. Ahelyett, hogy fenntartjuk igényünket az igazságos egyensúlyra, a megbocsátás útja az, amely lehetővé teszi a tartós házasságot. „Nem ártunk magunknak, ha megbocsátunk. Aki megbocsát, lemond azokról az igényeiről, amelyen a társas kapcsolaton belüli igazságosság-illúziók által keletkeznek. A házasság csodája nem az egyenlőségre való törekvésekben, hanem sokkal inkább a megbocsátás lehetőségeiben valósul meg.”

[…]

A halálra tekintve konfrontálódunk a meg nem élt élettel. Érezzük, hogy valójában nem is éltünk, hogy üres kézzel állunk Isten előtt. Nem arról van szó, hogy az utolsó percben még teljesítsük valamit Isten előtt. Ha úgy érzem, hogy még valójában nem értem, nem kell mindent bepótolnom. Ám sohasem késő élni, és életnyomomat bevésni ebbe a világba. Vannak olyan emberek, akik a halálra tekintve belenőttek abba az egyszeri alakba, amelyet Isten gondolt el számukra. Életük utolsó pillanataiban fényes és reménnyel teli nyomot véstek ebbe a világba, nem teljesítményükkel, hanem azáltal, hogy átadták magukat Istennek, és nyitottakká váltak az Ő számára, kegyelme és szeretete számára. A halál gondolata meghívássá válhat, hogy rátaláljunk a valódi lényünkre, beleformálódjunk egyszeri alakunkba, amelyet is alkotott rólunk.