„Minél régebb óta kísérem az embereket, annál egyértelműbbé válik számomra, hogy mindannyian lelkünk ugyanazon mintájától szenvedünk, a tökéletességre törekvés mintájától, és azon kényszer mintájától, hogy bizonyítanunk kell, s hogy másokkal összehasonlítsuk magunkat. A sivatagi atyák lelkisége utat mutat nekünk a belső szabadságba. Amely megengedi nekünk, hogy belenézzünk saját valóságunkba, anélkül, hogy állandóan értékeljük vagy megítéljük... Éppen egyre ridegebbé váló üzleti világunk kelt bennünk vágyakozást egy olyan lelkiség iránt, amely a belső szabadságba vezet bennünket, amely arra hív minket, hogy fedezzük fel magunkban a csend terét, amelybe nem léphet be ennek a világnak zaja. Mindannyian hordozzuk magunkban a hallgatás helyét. Ott szabadok vagyunk.”

Anselm Grün

A belső tartást, amelyet a szerzetesnek cellájában fel kell vennie, így írja le egy másik szerzetesatya drasztikus képpel: „Ha a sivatagban hészükhasztaként (olyasvalakiként, aki a nyugalmat gyakorolja, meditál) időzöl, ne képzeld, hogy valami nagyot teszel, hanem tartsd magad inkább kutyához hasonlónak, akit elüldöztek a tömegből, és megkötöztek, mivel harap, és bántja az embereket.” A szerzetes nem azért marad ülve cellájában, mert jobbnak tartja magát a világban élő embereknél.  Inkább azért vonul vissza cellájába, hogy megvédje a világot önmagától. Ez egyfajta lelki környezetvédelem, amit művel. Cellájának kis helyén kivonja a világból a haragot és a dühöt, és így tisztább légkört teremt, a szeretet és az irgalom légkörét.

[…]

Az érzelmek és szenvedélyek pontos ismerete a feltétele annak, hogy jól tudjuk kezelni őket. Küzdelmünk célja pedig ismét az apatheia, a belső szabadság. A pszichológia nyelvén ezt úgy fejezhetjük ki: A cél a szenvedélyek érett kezelése, kibékülés önmagammal és árnyoldalaimmal, „egész” voltom, amelybe beépültek árnyoldalaim, és a lelki törekvést szolgálják.

[…]

Itt egy másfajta lelkiség válik láthatóvá, mint amivel a XX. század ötvenes éveinek erkölcstankönyveiben találkozhattunk. Nem a szigor, nem a moralizálás, nem a félelemkeltés, hanem az alázatra való bátorítás jellemzi a korai szerzetesek lelkiségét. Az alázatos ember sokak számára vonzó. A másvallásúakat nem kell meggyőznie saját igazi vallásáról, nincs szüksége arra, hogy misszionáljon. Alázata elég tanúja Krisztusnak. Aki az alázattal találkozik, Krisztussal találkozik, és felismeri Őt benne.