Az életben sok kérdőjel van előttünk. Ha nem keresnénk, nem kutatnánk a válaszokat, az élet nagyon egyhangú és unalmas lenne.

Tényleg szeretni kell ellenségünket?

Mi, Jézus tanítványai reggeltől estig követtük őt. A hideg szél és az út pora kifárasztott bennünket, és ezért megpihentünk az olajfák alatt. Jézus velünk maradt, leült és egy ággal valamit rajzolt, valamit írt a földre. Senki nem merte megzavarni. Azon a reggelen már mondott egy nagyon hihetetlen dolgot: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!”

Hát ez lehetetlen! Hogyan szerethetnénk a római katonákat, akik elfoglalták hazánkat? Nap mint nap gyűlölnek és megaláznak, ingerelnek és kinevetnek bennünket. Nem lehet szeretni azokat, akik gyűlölnek bennünket, akikkel nem értünk egyet, akikkel harcban állunk.

Jézus mégis szereti azokat is, akik kővel dobálják, akik letartóztatják, azért, mert ő Isten nevében szól. Az ellenségszeretet azt jelenti, hogy meg kell tanulni a megbocsátást még akkor is, ha nem értünk egyet azzal, amit mond, vagy tesz. Nem kell okvetlenül barátságban lenni velük. Az ellenséget szeretni azt jelenti, hogy Istennel együtt szeressünk úgy, ahogy Isten is szeretett.

Isten minden embert szeret, mint saját gyermekét, talán még jobban is. Ránk is az vár, hogy mi is úgy szeressünk mindenkit, mint a testvérünket.