A sötét éjszaka az Isten felé vezető út egyik kikerülhetetlen szakasza. Ha valaki komolyan veszi a hitét, előbb-utóbb át kell rajta haladnia. Keresztes Szent János a sötét éjszakák szakértője. Arra tanít minket, hogy nincs az a feneketlen mélység vagy sziklás csúcs, amely úttá ne válhatna számunkra. Megvilágítja, hogy utunk egy bizonyos pontján miért érezzük úgy, mintha minden csak távolítana minket az Istennel való találkozástól. Lényünk legmélyén Isten maga a boldogság. De a felszínünk, az egónk számára fenyegetést jelent. Ez az ego pedig először ellenáll, összeütközik Istennel. Később azonban megadja magát.

A könyv szerzője Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája című könyvéből indul ki, de fejtegetéseiben a Szent egész tanításával foglalkozik. Az Éjszaka az út, s ahhoz, hogy megértsük, tudnunk kell, hová vezet.

A lényeg nem az, ami történt a mi életünkben, hanem az, hogy mit teszünk azzal, ami történt; vagy még inkább, hogy ráhagyjuk Istenre: hadd tegye Ő vele, amit akar. Mint ahogy Ádám vétke egy eseménysort indított el, amelynek központja a Fiú megtestesülése, kereszthalála – mint tanúságtétel a legnagyobb szeretetről – és Feltámadása, úgy a mi hibánk is dinamikus tényezővé válhat, amely új forrásokat szabadít fel. A sebeinken keresztül hatol be Isten a lelkünkbe. Nem az erőnkön keresztül. „Ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20). Isten felhasználja ellenállásunkat mint eszközt és utat, áldássá alakítja át vétkünket.

[…]

Kereszténnyé válni annyit jelent – annyit kellene jelentenie –, hogy az ember már nem saját magának él, hanem csak másoknak. Ha valakit Isten hív, hívása mindig másokért történik. Izraelt a pogányokért hívta, s ez a hivatás előképe az Egyházban különleges hívást tudnak a magukénak, másokért hívja, olyanokért, akik még nem hallották, de egy napon majd meghallják Isten hívását, feltéve azonban, hogy az, aki Istentől a meghívást kapta, maradéktalanul teljesíti küldetését.

[…]

Néha azt mondják, hogy ha valaki a cölibátust választja az Országért és fenntartás nélkül átadja magát Istennek, az Úr betölt minden űrt. Akkor már nincs több csalódás, minden szükséglet kielégítést nyer. Csakhogy ez nem mindig van így. Előfordul, hogy maradnak fájdalmas űrök, ezek azonban egyáltalában nem zavarják meg azt a tökéletes örömöt, amelynek forrása a központban van. azokban, akik már áthaladtak az éjszakán, nincs semmiféle lázadás az ilyen hiányok ellen. olyan szenvedés ez, amelyet teljes mértékben elfogadtak, és magukra vállaltak.