Frankl drámája egyike a szerző azon szövegeinek, amelyekben saját maga számára (is) megkísérli földolgozni a fogság megrázó s embert próbáló élményeit. Ha nem is volt mindenki koncentrációs táborban, az elmúlt évszázad borzalmas eseményei – két világháború, fogoly- és menekülttáborok, véres forradalmak és diktatúrák, megtorlások, „kitelepítések”, népirtások – szomorú módon szinte emberi közösségben időszerűvé teszik e közelmúlt értelmének kérdését.

Ha az „Auschwitz” név jelképesen magába foglalhatja mindezen borzalmas eseményeket és emberi szenvedéseket, akkor mindezek földolgozása, azaz értelmének, továbbvivő jelentésének megtalálása aligha kerülheti el, hogy szembesüljön Frankl munkásságával, az értelem megtalálásával a legnagyobb szenvedések közepette is, mégpedig annak kézzelfogható élményszerűségében, amint az a „…mégis mondj igent az életre!” című műben s a „Birkenwaldi szinkronizáció” most magyarra fordított szövegében megjelenik.

Karl (Franzhoz): Franci, Francikám, hisz mindig ezt mondom neked: nem kellett volna eljönnöd velem.
Franz: Nem volt kötelességem, egyszerűen muszáj volt. Úgyis tudod, hogy van ez.
Karl: Igen, tudom, te örökké áldozatot hozol. Nyíltan meg is mondom neked, hogy elegem van belőle. Először is disszidálhattál volna Amerikába – de te mégse: nem akartad cserbenhagyni a családunkat. S a végeredmény? Nővérünk azért áldozta föl magát, hogy téged megmentsen a Gestapotól. Évi elvesztése miatt pedig apa belehalt a szomorúságba. Aztán én voltam soron. S most anya egyedül van. Isten tudja, vajon él-e egyáltalán.

[…]

A szöveg születésével és a kiadástörténettel kapcsolatban eddig elmondottakból világos, hogy egy bevallottan nem szépíró szerző irodalmi próbálkozásáról van szó, egy olyan színdarabról, amelyet nem bemutatásra szántak, később azonban – éppenséggel az irodalmi élet néhány neves képviselőjének köszönhetően – nemcsak kiadásra került, hanem eljutott a bemutatóig. Mindenképpen figyelemreméltó, hogy egy nem céhbeli szerző szövegét két olyan irodalomkritikus is fölkarolta, mint von Ficker és Weigel. Nyilvánvalóan meg voltak győződve értékes voltáról. Weigel egyértelműen emberi szempontból elsőrendűnek, irodalmi szempontból figyelemreméltónak tartotta Frankl szövegét.