Mindenkit szeretettel hívunk és várunk Isten iskolájába! Azokat is, akik „egyéb” iskolába nemigen szerettek járni – és azokat még inkább, akik úgy érzik, hogy az élet iskolája túl kemény leckéket ad nekik…

Isten iskolájában először is

• megtanulunk tanulni, majd vizsgázni;
• megismerjük az engedelmesség és a szenvedés értelmét és értékét;
• segítséget kapunk a kísértések legyőzéséhez;
• megtudjuk, miért számít a legnagyobb fényűzésnek a harag – és hogyan kerülhetjük el;
• megismerkedünk egy különleges tananyaggal, majd mentő kérdést kapunk;
• részünk lesz egy kis „vizsgaidőszakban”;
• és gyakorlati leckét kapunk a legfontosabb tudni- és tanulnivalónkból: a szeretetből.

A világ iskolájában efféléket mondanak: „Tekerd ki a nyakát! Jelentsd fel becsületsértésért! Írj egy levelet a főnökének! Nyomozz utána, szedj össze róla terhelő adatokat és teregesd ki azokat!” Magyarán: vágd el a nyakát, ahogy Abisaj akarta Simeiét. Mindenki ezt tartja „természetesnek”, talán jogosnak és értelmesnek is. Ez az elfogadott „eljárás”. Ám tegyed – de ne felejtkezz el közben Gattes professzor kísérleteiről! Az efféle „természetes csata” mindig olyan, mint egy atomháború: csak vesztesei vannak. Egyiket talán a bíróság ítéli el; „a győztest” pedig a gyomra, a szíve, az idegrendszere – egész lénye. Míg hadakozott, a felgyülemlett harag mérge felszívódott benne és megbetegítette. S még nem is olyan biztos az a győzelem. Mert a világban nem mindig az győz, akinek igaza van, hanem legtöbbször az, aki az erősebb.

[…]

A mi korunkra nem csak az érzelmi elsivárosodás, hanem a technika hallatlan ütemű fejlődése is jellemző. Például a minap a házunk előtt egy hatalmas kotró- markoló gép emelgette ki a földgázvezeték számára a földet. Nem tagadom, jó sokáig álldogáltam az ablakom előtt, megcsodálva a gép működését, s azt, hogyan váltja ki tíz-tizenöt ember kézi munkáját, és egyetlen ember vezérlésével milyen ügyesen, szinte kecsesen hajladozik. – S az dobjon a másik emberre követ, aki nem igyekszik minden új, hipermodern háztartási gépet megvenni, ami csak anyagi erejéből telik, hogy könnyebb és emberibb legyen a munkája, egyszerűbb az élete.

De merjem megkérdezni: valóban így lett? Egyszerűbb? Könnyebb? Emberibb lett az életünk? Ennyi gép segítsége mellett most már több idő jut egymásra; férjnek a feleségre, feleségnek a férjére, szülőnek a gyermekére? Több időnk jut olvasásra, beszélgetésre, meditációra, csöndre, szolgálatra? Mi, a gépesített világ, egy gépi civilizáció gyermekei, boldogabbak vagyunk apáinknál, nagyapáinknál, akik annyi mindent nem ismerhettek még? Hiszen annyi bölcsesség birtokában vagyunk holdkőzeteinkkel, diódáinkkal, lézereinkkel és atommodelljeinkkel, amelyekről ők még csak nem is álmodhattak, hacsak nem Verne Gyula regényeit olvasták.