Pio atya misztikus élete kimeríthetetlen téma. Sok mindent tudunk róla, mégis oly kevéssé ismerjük őt. Ez a keresztény sorozat az atya életének kevésbé ismert történeteivel hozza közelebb őt az olvasókhoz.

A sorozat harmadik kötete Giovanni Siena naplószerűen lejegyzett visszaemlékezéseivel kezdődik, majd Monsignor Pierino Galeone gondolatai kerülnek napvilágra. Pierino fiatal papként, betegen találkozott először Pio atyával, 1945 februárjában. Súlyos betegségéből kigyógyulván, azzal a céllal alapította meg a Szenvedés Szolgái világi intézményt, hogy maga is segíthesse a testben és lélekben gyötrődő embereket. Monsignor Galeone Pio atya boldoggá avatási eljárása során, 1986-ban tett tanúvallomást lelki atyja erényeiről és életéről.

Pio atyát élete során azonban nem csak lelkes hívek és tanítványok vették körül. Az ellene folytatott egyházi, inkvizíciós eljárás dokumentumai is azt bizonyítják, hogy az atya életének legfőbb próbatétele nem „csupán” a testi szenvedés volt, hanem szembe kellett néznie a hétköznapi emberek és paptársai kételyeivel, esetenként rágalmaival is. Lelkiereje azonban egyetlen pillanatra sem hagyta el, az Egyház továbbra is Isten szavát közvetítette számára. Testi és lelki szenvedései közepette mindvégig Assisi Szent Ferenc életpéldáját tartotta szem előtt.

RÉSZLETEK A KÖNYVBŐL

Az atyát már csak egyetlen dolog foglalkoztatja: a lelkek megmentése. Mikor egyik nap egy lelki leánya megkérdezte tőle, miért gyötrődik, miért sír annyit, ezt a választ adta: „Hogyan is tudnék könnyek nélkül gondolni arra a sok-sok lélekre, akik mind a pokolba kerülnek!”

„Egy szabad percem sincs” – írja egy levélben –, „annyi testvéremet kell kiszabadítanom a Sátán rabságából, és megmentenem őket Krisztus számára.” Vagy így panaszkodik: „Én szerencsétlen, nincs egy perc nyugtom! Fáradt vagyok, és végtelen keserűséggel, vigasztalhatatlan kétségbeeséssel és elmondhatatlan szorongással tölt el, hogy nem tudom minden testvéremet elvezetni Istenhez.”

[…]

Így is történt. Abban a pillanatban, amikor először találkoztam Pio atyával, úgy éreztem, mintha maga a megtestesült, élő Krisztus állna előttem, sokkal inkább, mint egy „közönséges” szent. 

Kimondhatatlanul boldog voltam. Amikor csak lehetőségem nyílt rá, mindig pontosan megjelentem azon a helyen, amerre Pio atya elhaladt, amikor cellájából lefelé tartott, vagy visszavonult oda a szentmisék vagy a gyóntatások után. Nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy vele együtt imádkozzak a karzaton vagy a kertben, később pedig beszélgethessek vele a verandán barátai társaságában, akik a legkülönbözőbb helyekről érkeztek, hogy találkozzanak vele.

[…]

Pio atya egyszerre volt szigorú, visszahúzódó természetű és túláradóan kedves: a gyermekeket mindig megsimogatta, kezét gyengéden, de gyorsan nyújtotta az emberek felé, amikor kézcsókra járultak hozzá, hogy kevésbé éber hívei szinte meg sem érinthették őt.

Az asszonyok között is szinte angyalként viselkedett: hangja zengő volt, kezét legtöbbször csuhája övén nyugtatva mindenkit mértéktartásra intett átható, szigorú tekintetével.