A jövő kezdete

Szerző: Catherine Ryan Hyde

Kategória: Szépirodalom
ISBN szám: 978-963-26717-1-0
Kiadó: Lazi Könyvkiadó
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 296
Méret: 135x209 mm
Kötés: puhafedeles

3000 Ft

Ebből a termékből jelenleg nincs készletünk!

Valóban paradigmaváltás küszöbén, egy új világszemlélet kezdetén vagyunk? Mi lenne, ha a világ tényleg megváltozna?

Képzeljenek el egy olyan világot, ahol a jótett már nem is olyan nagy dolog. Ahol bárki odaadhatja a drága irhakabátját egy csavargónak, egy másik meg a kocsiját egy rászorulónak. Ahol az erőszak és a gyilkosság annyira megritkul, hogy a rendőröknek alig akad dolguk. Ahol egyetlen kisfiú ötlete az egész világot megváltoztathatja…

Egy kaliforniai iskolában nem mindennapi feladatot kapnak a gyerekek az új tanáruktól. Váltsák meg a világot, vagy legalábbis álljanak elő valamivel, ami jobbá tehetné azt. A diákok többsége értelmetlennek találja a feladatot, a tizenegy éves Trevor azonban nagyon is komolyan veszi, és példátlan eltökéltséggel nekilát, hogy megvalósítsa, amit eltervezett…

Elgondolása pofonegyszerű: tégy jót három emberrel, és ahelyett, hogy viszonzást várnál tőlük, kérd meg őket, adják tovább másik három valakinek. A kis Trevor szerint, ha mindenki átveszi az „add tovább” elvet, akkor előbb-utóbb a Föld minden emberéhez el kell, hogy jusson a segítségnyújtás. Miközben a regényben megtudjuk, hogyan működik a kisfiú ötlete a saját életében és környezetében, az író kiválóan világít rá arra, hogy manapság mennyire inkább a saját önző érdekeinkkel vagyunk elfoglalva, pedig mindnyájunkban ott van a jóság, a segítségnyújtás lehetősége.

A regényből film is készült – nagyszerű színészekkel – A jövő kezdete címmel. A könyv és a film hatására pedig „add tovább mozgalmak” indultak a világ nagyvárosaiban.

– Hát maga ki a fene?
A pasas késlekedett a válasszal, ezért Trevor felelt helyette:
– Ő Jerry, anyu. Emlékszel, ugye, megengedted, hogy bejöjjön és lezuhanyozzon?
– Ezt mondtam volna?
– Igen.
– Mikor mondtam?
– Közvetlenül azelőtt, hogy felébredtél.
Jerry eközben meg sem nyikkant. Szemlátomást volt annyi sütnivalója, hogy felfogja, nemkívánatos személy itt, mert az ajtó felé kezdett oldalazni.
– Nagyon szépen köszönöm a kedvességét, asszonyom – mondta, kezével már a kilincsen.
Trevor közben megkérdezte, van-e pénze buszra. Jobbat nem is kérdezhetett volna. Erre kinyújtotta a kezét, tele apróval. Úgy tartotta a fiú orra elé, mint valami háborús érdemrendet vagy értékes rubint; valamit, ami mindenképpen többet ér, mint egy negyeddolláros vagy tízcentes.
– Megmaradt a ruhapénzből, látod?
– Remélem, megkapod azt az állást – mondta erre Trevor.
Miután az ajtó becsukódott a csavargó mögött, úgy nézett az anyjára, mintha az égvilágon semmi különös nem történt volna.
– Tudod, hogy tátva maradt a szád?
Mikor azonban meglátta, milyen tekintettel néz vissza rá az anyja, a forró gabonapehely fölé hajolt, és nagy figyelemmel kezdte a cukrot kavargatni.
– Trevor, ki a fene volt ez?
– Mondtam már, Jerry.
– És Jerry ki a csoda?
– A barátom.
– Egy szóval sem mondtam, hogy bejöhet és lezuhanyozhat.
– De igen, mondtad. Azt mondtad: „A te ítélőképességedre bízom.”
Arlene nem emlékezett erre, de hihetően hangzott. Tényleg mondhatott volna ilyet, ha tovább próbál aludni. Hacsak a fia nem olyan dörzsölt, hogy olyasmit adjon a szájába, ami kitelne tőle. Mindamellett túl korán volt ahhoz, hogy eldöntse, mi igaz és mi nem, ezért mindössze ennyit mondott:
– Ha beengedsz egy vadidegent a házba zuhanyozni, akkor amondó vagyok, baj van az ítélőképességeddel.

[…]

Kitárta az ajtót. Reuben felnézett. Várta, hogy Arlene mondjon valamit. Az arcát nem láthatta, csak a tarkóját, pedig valamiért szerette volna elkapni az arckifejezését.
Egy férfi állt a küszöbön, aki szintén hallgatott. Inas, alacsony termetű fickó volt, sötét, göndör hajjal. Ebben a csöndben valahogy összeszorult Reuben gyomra, mintha bizony ez a szerv előre tudna mindent. Reuben Trevorre pillantott, aki kibámult a küszöbre, elrévedő, kifejezéstelen tekintettel. A kólareklám továbbra is ott csörömpölt Reuben tudatának mélyén.
Valakinek meg kellett volna már szólalnia. Végül az idegen törte meg a csöndet.
– Nem tűnsz túl boldognak, hogy viszontlátsz.
Arlene berohant a hálószobába és bevágta maga mögött az ajtót.
Az alacsony, inas idegen most Trevor felé fordult.
– Még csak nem is köszönsz?
– Szervusz.
Trevor hangja üresen, hidegen kongott, mint soha annak előtte. Ez volt az a pillanat, amikor Reuben ráeszmélt, hogy valóban történt valami… valami visszafordíthatatlan. Trevor korábban soha nem beszélt így senkivel.
– Nem hívsz már apunak?
Reuben magán érezte a gyerek pillantását. Mindez egyre fájdalmasabb volt, de egyelőre nem fogta fel. Csak valamiféle tompa döbbenetet. Azt a fajta sokkot, ami lehetővé teszi, hogy valaki a legszörnyűbb pillanatokat is túlélje.
– Te mondtad, hogy mások előtt ne nevezzelek apunak.
– Nos, az régen volt, fiam, ez meg most van. Nem tűnsz túl boldognak te sem, hogy itt látsz. Mi ütött beléd, te gyerek, elvitte a macska a nyelvedet?
Trevor leszállt a szófáról, és a saját hálószobájába szaladt. Akkora erővel vágta magára az ajtót, hogy Reuben összerezzent.
Az idegen átment a nappalin, és megállt Reuben fölött. Föléje tornyosult. De csak így, ülve, gondolta Reuben, mert ha feláll, bő egy fejjel magasabb ennél a kis embernél, és kétszer olyan súlyos. A teste azonban nem engedelmeskedett az akaratának. Az idegen úgy nézett rá, mint mindazok, akiknek újdonság volt az arca, ráadásul nyílt megvetéssel, mintha ő nem látná.
– Maga meg ki a csoda?