Budapest: az autók, buszok, villamosok forgatagában, a járdákon nemegyszer hömpölygő emberáradatban vajon hányan veszik észre, hogy fővárosunknak tollas lakói is vannak? Madarak, amelyek elhagyták eredeti élőhelyüket, az erdőt, a bokrosokat vagy a sziklás hegyoldalt, és a városba költöztek. Nemcsak a zöldövezetbe, hanem a betondzsungelbe is. Kora hajnalban, amikor még éppen csak dereng a keleti égbolt, a kémény sarkán vagy valamelyik magas épület tévéantennáján megszólal a kis házi rozsdafarkú hímje, nyomban rá flótázni kezdenek a fekete rigók, ujjongva énekelnek a tengelicek és zöldikék, a Gellérthegy oldalában csattognak az erdei pintyek, és a háztetők egyikéről károgva köszönti az új napot egy dolmányos varjú.

Könyvemben budapesti madarakról írok, amelyeket immár bízvást tősgyökeres városlakóknak tekinthetünk. Élményeket villantok fel rigókról, cinegékről, verebekről, azzal a szándékkal, hogy az olvasó ezután talán maga is felfigyel rájuk. Szeretném, ha másokat is elbűvölne a fekete rigók tavaszi koncertje, a sivítva nyilalló sarlósfecskék fantasztikus légi manővereinek látványa, és nem haragudnának akkor sem, ha egy nyári hajnalon a szarka hangos csörgésére ébrednek. A természetes élőhelyek egyre fogynak, szerepüket számos madárfaj esetében mindinkább a települések, az urbanizált környezet veszi át. A madarak tarka és daloló színfoltot jelentenek a tereken, utcákon, parkokban és kertekben, a már-már elfelejtett természetet lopják be sok szempontból sablonossá vált életünkbe. Örüljünk nekik, és fogadjuk szeretettel őket. (Schmidt Egon)