„Az Úr nem annyira a tettek nagyságát nézi, mint inkább azt a szeretetet, amellyel őket végrehajtjuk. Ha tehát megtesszük, amit tehetünk, az Úr meg fog bennünket segíteni, hogy napról napra többre legyünk képesek. Ezért ne veszítsük el bátorságunkat.”

Avilai Szent Teréz fenti sorai jellemzik szerzőjük egész életét, és bátorítóak lehetnek mindazok számára, akik olvassák könyveit. Bölcs és mély hitből fakadó meglátásai segítségünkre lehetnek abban, hogy korunk és a magunk nehézségeit felülről lássuk. Szent Teréz az Egyház leányaként, a földi élet realitásában élve mutat rá arra, hogy az evangéliumi élet megvalósítható. A kármelita nővérek „mindennapi kenyerükként” táplálkoznak műveivel közös imaóráikon és egyéni olvasásuk közben.

Az olvasmányos imaórákon használt szemelvényeket most kötetbe rendezték, hogy ilyen módon is közkinccsé tegyék. Szövegválasztásuk az Egyház liturgikus időszakaihoz igazodik: az adventi, karácsonyi, nagyböjti, húsvéti időnek, a főünnepeknek és egyes szentek ünnepeinek önálló szövegük van, az évközi idő olvasmányai pedig lehetőséget adnak akár a heti beosztásra, akár a művek hosszabb részeinek folyamatos olvasására. Reméljük, hogy mindannyian, akik e könyvet forgatjuk, egyre bensőségesebb barátságba kerülünk az Atyával és a Fiúval a Lélekben.

Nem mondom, hogy nem Isten kegyelme az, ha valaki munka közben folyton tud elmélkedni, sőt jó, ha erre törekszik. Azt azonban meg kell érteni, hogy nem mindenkinek a képzelőtehetsége alkalmas erre. Ellenben minden lélek tudja szeretni Istent, s a tökéletesség sokkal inkább fordul meg ezen, mint az elmélkedésben. (…) Így tehát a lélek nem azáltal, hogy nagyon szeret. Ha pedig azt kérdezitek tőlem, miképpen lehet ezt a szeretetet megszerezni, azt felelem: a léleknek el kell tökélnie, hogy dolgozni és szenvedni fog Istenért, s meg kell ezt tennie, valahányszor alkalma nyílik rá.

[…]

A lélek állandóan érzi Isten jelenlétét, s ezzel megelégszik; viszonzásul pedig felajánlja Ő Szent Feleségének azt az áldozatot, ami neki legtöbbe kerül: tudniillik, hogy kész élni az Ő kedvéért. A haláltól egyáltalában nem fél; úgy tekinti, mint valami kellemes elragadtatást. Mindennek magyarázata pedig az, hogy aki azelőtt azokat a kínos, emésztő vágyakat keltette szívében, most ez utóbbiakkal helyettesíti őket. Legyen érte mindörökké áldva. Az ilyen lelkek nem vágyódnak többé szellemi örömök és vigasztalások után, hiszen maga az Úr van most állandóan velük, s Ő szent Feleségének élete pótolja az övéket. Márpedig az ő élete állandó szenvedés volt, s így természetesen ilyennek kell lenni a mienknek is; vagy legalább ilyen után kell lenni a mienknek is; vagy legalább ilyen után kell vágyódnunk, hiszen Ő, tekintettel gyarlóságunkra, megelégszik vágyainkkal is, habár szükség esetén kész a saját erejét rendelkezésünkre bocsátani.

[…]

Az egész lelki épület az alázatosságon alapszik, s minél közelebb jut az ember Istenhez, annál előbbre kell haladnia ebben az erényben is; mert ha nem teszi, mindene elvész. Márpedig, azt hiszem, van abban némi kevélység, ha az ember maga akar följebb emelkedni, tekintve, hogy az Úristen máris többet tesz a kelleténél értünk, mikor az ilyen magunkformákat megtűri a maga közelében. Ezt azonban, amit most mondok, nem olyan értelemben kell venni, mintha tilos volna gondolatban fölemelkedni a mennyország magasztos dolgaihoz, vagy akár magához Istenhez, az Ő dicsőséges nagyságához s végtelen bölcsességéhez.